Vajon hogy képes az ember szíve túlélni annyi fájdalmat? Hogy maradhat a lélek épen, ha annyi fájdalom éri? Ha a tragédiák végigkísérik az életed, honnan merítesz erőt?
Miből van a lelkünk, hogy mindent kibír? Ha azt mondom, megszakad a szívem, vajon begyógyulhat még, vagy a forradás örökre megmarad?
Az élet csodálatos. Csodálatosan fájdalmas és csodálatosan szép. És azért a pár csodás villanásért viselünk el milliónyi fájdalmat, csalódást, bánatot és gyászt. Fölfoghatatlan a bátorságunk.
Amikor a legfontosabbak elhagynak, sorban, egymás után, fölnézel az égre és azon gondolkodsz, vajon mit bírsz még ki? Valahogy úgy képzelem el, hogy a sok fájdalomtól kemény és kérges lesz a szívünk. De a legmélyén még piros és lüktet. Van még ott élet, csak túl sok már rajta a kéreg. Egyre nehezebben mozdul, egyre nehezebben dobog. És egyszer csak, ha már belefáradt, megáll.
Aztán reggel kisüt a nap, beragyog a szobádba, és te fekszel az ágyban, és úgy érzed, mégiscsak fel bírsz kelni. Mert talán valami jobb jön…és mert a nap megvilágítja a függöny szélét. Hosszú arany csíkok nyújtózkodnak az ablakodon, és nevetnek rád. Hívnak, hogy menj velük, mozdulj, lépj egyet!
Nincs a történetnek heppiendje, mint ahogy az életnek sincs. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Na de az a pár villanás…na azért mégis megéri.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: