Kúlatlan

Vajon hogy képes az ember szíve túlélni annyi fájdalmat? Hogy maradhat a lélek épen, ha annyi fájdalom éri? Ha a tragédiák végigkísérik az életed, honnan merítesz erőt?

Miből van a lelkünk, hogy mindent kibír? Ha azt mondom, megszakad a szívem, vajon begyógyulhat még, vagy a forradás örökre megmarad?

Az élet csodálatos. Csodálatosan fájdalmas és csodálatosan szép. És azért a pár csodás villanásért viselünk el milliónyi fájdalmat, csalódást, bánatot és gyászt. Fölfoghatatlan a bátorságunk.

Amikor a legfontosabbak elhagynak, sorban, egymás után, fölnézel az égre és azon gondolkodsz, vajon mit bírsz még ki? Valahogy úgy képzelem el, hogy a sok fájdalomtól kemény és kérges lesz a szívünk. De a legmélyén még piros és lüktet. Van még ott élet, csak túl sok már rajta a kéreg. Egyre nehezebben mozdul, egyre nehezebben dobog. És egyszer csak, ha már belefáradt, megáll.

Aztán reggel kisüt a nap, beragyog a szobádba, és te fekszel az ágyban, és úgy érzed, mégiscsak fel bírsz kelni. Mert talán valami jobb jön…és mert a nap megvilágítja a függöny szélét. Hosszú arany csíkok nyújtózkodnak az ablakodon, és nevetnek rád. Hívnak, hogy menj velük, mozdulj, lépj egyet!

Nincs a történetnek heppiendje, mint ahogy az életnek sincs. Egyszer ilyen, egyszer olyan. Na de az a pár villanás…na azért mégis megéri.

Folytassuk a leszoktatósdit, a mai napi lecke az angol nyelvű posztokról fog szólni.

A Facebook-ot szeretjük. Tényleg. Mert összehoz minket, mert instant hírekkel szolgál, ami gyorsan és egyszerűen fogyasztható és mert folyamatosan frissül a tartalom. De árulja el nekem valaki, mért lett olyan menő, hogy angol nyelven posztoljunk? Oké, ezen a szinten én is értek, látom, hogy góing tu wörk, meg minden, de vajon cikisebb lenne ezt magyarul tolni? Tök rendben van a magyar nyelv, ekkora szinonima szótárat még a világ nem hordott a hátán, mint amivel a magyar büszkélkedhet.  Akkor hát minek?

Ha ez korosztály-függő, és az új, fiatal generáció sajátossága, akkor rossz irányba megyünk. Nem ez jelenti az utat a multikulti felé, ahhoz először némi gondolkodásbéli nyitottságra lenne szükség. Ha például úgy nézünk az utcán a feketékre, mintha négy fülük lenne, és azt mondjuk a kínaiakra, hogy “szemétbanda”, na kérem az nem nyitottság. Ha nem vagyunk képesek leszokni a rasszista megjegyzésekről és a turistákat átvágjuk a kávézókban, az sem lendít a helyzeten.

Olyan, mintha tele lennénk komplexusokkal, pedig egy halom tök jó dolog van, ami a miénk. Spéci kajáink vannak, (hogy a tökéletes és elnyűhetetlen pörköltet említsem csak), gyönyörű helyek vannak, és a kulturális élet (ha ki nem csinálják lassan) is pezsgőbb, mint egyes helyeken. Vannak híres tudósaink, zenészeink, színészeink. Akkor mi is a baj? (Jó, tudom mi a baj, hamarosan például itt vannak a választások, no de ne politizáljunk.)

Az, hogy angolul kommentelünk, nem elég. Az csak a felszín, semmi más. Örüljünk a sokféleségnek, a másfajta kultúrának, mindennek, ami más. És ezzel egy időben pedig szeressük a saját nyelvünket, és legyünk rá büszkék. Mert sehol a földön nincs annyi szinonimája a káromkodásoknak, mint nálunk. És ez nem semmi!

Tegnap arra jutottam, hogy én is szararc vagyok. Mer’ hogy minek is bosszantanak ezek a szirupos álbölcsességek, biztosan rosszindulatú vagyok…de rájöttem, hogy (azonkívül, hogy tényleg rosszindulatú vagyok) nem a hülyeség zavar, hanem az, hogy nagyon rossz helyre kerülnek.

Téves és nagyon veszélyes az üzenet egy huszonéves számára, amit oravecz közvetít. Azt mondja, minden lehetséges, csak akarni kell. Nem, nem lehetséges minden. Ha elhisszük, csak még nagyobbat esünk, a huszonéves önértékelése kuka lesz.

Kedves fiatalság, nem kell, hogy minden sikerüljön, néha lehet szarba lépni.

Ott hibádzik a képlet, hogy maga a leírója sem egyedi és megismételhetetlen, inkább egy eszköz sokaknak, hogy előrébb jussanak. A kiadó nem azért karolja fel, mert  valódi értékkel bír, hanem azért, mert eladható, mint egy trendi ruha.

Jót lehet alkotni, bármiben. Szépirodalomban, ponyvában, humorban, vagy akár a tékás sztorikban is. Csak valódi legyen.

Bénázzatok bátran. Lesz olyan, hogy kirúgnak. Olyan is lesz, hogy valami nem megy. Nem kell világhír, az is elég, ha a szomszéd megismer. No para.

Hajrá bénázás, le a kúlsággal.

És akkor tessék, a mai napi angol nyelvű, nagy betűs, nagy képes bölcsesség:

Ha valaki esetleg épp túllőtte magát oravecznóra idézetekkel, betartotta az összes párnára vésett parancsolatot, és úgy érzi, valami még sem stimmel, esetleg elmaradt a ólvéjz heppi fíling, akkor annak itt a helye.

Megmutatom, mért érzi mégis szarul magát.

1. Ezek a fajta szirupos képek csak azoknak való, akik komolyan mazochisták. Egyrészt a mai magyar átlag ember az életben nem jut el egy ilyen szánszetre, másrészt roppantmód birizgálja az ember idegeit, ha még mutogatják is neki, hova nem fog eljutni.

2. Tipikus. Dögösek a csajok és olyan jók a rucik, valahogy kúl minden. De senki ne öltözzön így, amennyiben a IX.,VIII.,VI, vagy a XIII.kerületben lakik. Itt ugyanis, ha egy ilyen számmer cuccban végiglejtenék, nem biztos, hogy a saját lakásomban hajtanám nyugovóra a fejem. Sőt, előfordulhat, hogy sehol nem hajtanám nyugovóra többet.

3.

Azért, mert hetvenkettes betűmérettel olvasol el valamit, amiben gyanúsan sok a felkiáltójel, a “tedd meg!”, “te csak menj előre, és a ne nézz hátra” típusú mondat, még nem biztos, hogy Neked is bejön. Nem te vagy hülye, ha megtetted de nem jött össze, ez egy ilyen ország. Nem biztos, hogy veled van a baj, ha minden akaratod ellenére kukába kerülsz. Francba a giccses mondatokkal. Nem rózsaszín a világ, az emberek az utcára kerülnek, nyomorognak és kuss a nevük. Szóval, ha legközelebb valaki azt mondja, hogy csak rajtad múlik, verjél be egyet neki. Nem csak rajtad múlik.

És mivel függőség esetén a leállást csak fokozatosan lehet adagolni, legközelebb folytköv. Csodásan habos és rózsaszín napot, és ne feledjétek: Szararcok nélkül te sem érezhetnéd magad kúlnak!